Út az első IWT-ig
A történet közel hét évvel ezelőtt kezdődött, amikor otthonunkba költözött egy hófehér golden retriever kiskutya,
Alaszkai Ykon Csillám „Trixie”.
Eldöntöttük, hogy nem szobalakó lesz, de mivel aprócska volta nem engedte, hogy az első időket egyedül töltse a kertben, kötelességünknek tartottuk őt óvni és védeni. Ezért, úgy gondoltuk, hogy a télikert addigi egyedüli urával - egy brit rövidszőrű cicával - megosztjuk a helyét.
A télikertben volt néhány puha teniszlabda - hogy macska őfelsége ne unatkozzon – amit kiskutyánk amint odaköltözött, nyomban ki is sajátított: annyiszor hozta vissza ahányszor, elgurítottuk neki.
Itt kezdtünk felfigyelni apportírozó képességére, de miután ekkor még fogalmunk sem volt vadászkutya mivoltáról, ezt „csak” egy nagyon kellemes időtöltésnek tartottuk, és mivel a kutya szerette, ez volt a fő játék vele.
Aztán Trixie kiköltözött véglegesen a kertbe, lassan belakta a házát, és múltak felette a hónapok.
Az apportírozás készségét nem hagytuk elszunnyadni benne, sőt, egyre inkább próbáltuk erősíteni, ahogy azt az akkori tudásunk engedte. Az épp aktuális dummy-ját (ez egy pamut anyaggal alaposan kitömött zokni volt) nagy boldogsággal hozta felénk - igaz még oda nem adta, de gondoltam, ha arra meg lehetett tanítani, hogy vezényszóra ül, fekszik, keres és hoz, akkor az sem jelenthet komoly gondot, hogy akkor eressze el, ha kérem. Hamar rájött arra, mit várok tőle.
Eközben az internet segítségével minden fellelhető irodalmat elolvastam a goldenekről, és tudatosult bennem, hogy szeretném, ha a kutyám képzett vadászkutyává válna.
Nagy segítségemre volt - ekkor még ismeretlenül - Kökény Rita www.retrieversport.hu honlapja, ahonnan rengeteg információt és segítséget kaptam. Heteken keresztül nem volt más olvasmányom. A kezdeti lépéseknél óriási segítséget jelentett a „szuszi suli”, még ma is újra és újra olvasgatom, „okosodom” innen. Ha bármiben elbizonytalanodom, tudom hová kell nyúlnom, szinte minden téren megtalálom a választ az aktuális problémámra.
Kb. tíz hónapos volt Trixie, amikor elkezdődött a HRK szervezésében Babatpusztán a retriever suli. Az első 2 alkalommal még kutya nélkül mentem, de később igyekeztem minden lehetőséget megragadni és menni vele.
A babati tréningek mellett további lehetőségeket kerestem arra, hogy kellőképpen csiszolhassuk az addig megszerzett tudásunkat, és megfelelően fejlődhessünk.
Elkalandoztunk Miczek Zsófihoz aki vizslákat tenyészt és képez. Rengeteget köszönhetünk neki, hiszen nagyon sok időt töltöttünk a képzésein és nagyon szépen fejlődtünk az irányításával. Nem véletlenül írom többes számban, hiszen nem csak a Trixie-nek kellett tanulnia ez idő alatt, hanem legalább annyit nekem is.
Babatpusztán képességvizsgálatot tartottak, gondoltam egy nagyot és elmentünk rá, sikerült megfelelni: a max. 100 pontból 82 pontot szereztünk úgy, hogy az én tíz hónapos kiskutyám akkor látott vadat először. Nem sokkal később tenyész-szemlét is rendeztek, így oda is elvittük őt, ahol „küllemileg tenyészthető” minősítést kapott.
Trixie 13 hónapos volt, amikor elmentünk Debrecenbe az Erdős család szervezte vadászkutyás táborba, ahol az első hét végén sikeresen teljesítettük a Vadászati Alkalmassági Vizsgát, majd a második hét végén eredményesen munkavizsgáztunk, 245 pontot értünk el a max. megszerezhető 260-ból.
Nagyon sok érdeme van ebben Erdős Katinak és Lacinak.
Végtelenül büszkék voltunk arra, hogy mindezt egy abszolút „show vonalú” kutyával ilyen fiatal korban sikerült elérni.
Ekkora már olyannyira szenvedéllyé vált a kutya tréningezése, és vágy arra, hogy versenyezhessek vele, hogy a munkavizsga után még nagyobb intenzitással álltunk neki a képzéseknek, és elkezdtünk a Workingtest-ek világába kalandozni.
Babatpusztán igazán jó kezekbe kerültünk e téren, Eszli Kati és Laci segítségével sok nagyon jó tréningen vehettünk részt, és megtanulhattuk tőlük a WT írott és íratlan szabályait.
Az első Workingtest-ünk „kalandosan” indult, Trixie-t allergiás tünetei miatt dél körül orvoshoz kellett vinnem. A WT kora délután kezdődött, a kapott injekció miatt az én kiskutyám állandóan ivott, pisilt és aludt – de szerencsére „megfelelt” minősítéssel így is be tudtuk fejezni az első „E” (belépő) osztályos versenyünket.
Folyamatos tréningezések következtek, míg eljutottunk egy vízi Workingtest-ig, ahol 1 pont különbséggel a 2. helyen végeztünk ekkor már „L” (könnyű) osztályban.
Belekóstoltunk az „M” (haladó) osztályos versenybe is, de az még túl nagy falatnak bizonyult, a 2. feladatnál benulláztunk, de ez kedvünket nem szegte.
Hamarosan megrendezésre került Cserkeszölőn egy Field Trial - gondoltunk egy nagyot és nekivágtunk úgy, hogy Trixie-vel addig még vadászaton sem nem vettünk részt soha…
Nem voltak különösebb elvárásaink, csak annyi, hogy egyáltalán lássuk, mire kell felkészülnünk a jövőben
Sikeresen vettük az akadályt, és 5. helyen (II. díj) sikerült befejeznünk a versenyt.
Az MLRK rendezésében ismét elindultunk egy Field Trial-on, ahol az elismert külföldi bírók mellett Európa legnevesebb kutyavezetőivel versenyezhettem együtt. Itt már nem voltunk olyan sikeresek és súlyos hibával kizártak a versenyből.
Szomorkodtam miatta, de felmértem, hogy a kutyám még nincs ezen a szinten, egy ilyen verseny teljesítéséig még nagyon sokat kell tanulnunk, tréningeznünk. Ennek ellenére nem bántam meg a részvételt, hiszen láttuk, hogy mik az
elvárások, és hogy milyen hibákat kell még korrigálnunk.
Ebben az időszakban már eljártunk nagyterítékes vadászatokra. Trixie lelkesedését, találni akarását látva, beneveztünk a HRK rendezésében a dr. Virág István fácánszedő emlékversenyre, ahol legjobb golden retrieverként megnyertük azt.
Nagyon sok kutyás társamtól hallottam, hogy az első vadászidény után a kutyájuk nem szívesen dolgozik dummy-val. Nem akartam, hogy mi is ilyen gondokkal küzdjük, ezért úgy gondoltam, bebiztosítom, hogy a dummy is ugyanolyan apport maradjon számára, mint a vad, ezért a szedések között dummy-val tréningeztünk - így nem jelentett gondot a vad után ismét dummy-val dolgozni.
Mint a HRK tagja, neveztem a klub által elérhető: „az év abszolút kategóriájú golden retrievere” címre, amit 2005. év eredményei alapján megnyertünk.
Folyamatos tréningek és képzések következtek hónapokon keresztül, míg elérkezett 2006. áprilisa, és beneveztem az ausztriai Loosdorf-ban megrendezett „L” osztályos Workingtestre.
Sajnos nem érkeztem meg idejében a helyszínre, de Apor Julinak, nagyon kedves barátunknak köszönhetően sikerült átnevezni az „M” osztályba.
Bár az első feladatot nem tudtuk teljesíteni, de a többit igen, és nem is rossz pontszámokkal. Így annak ellenére, hogy nem sikerült megfelelni a versenyen, nagyon elégedett és boldog voltam, hiszen az „M” osztályt még nagyon távolinak
tartottam.
A loosdorfi „helytálláson” felbuzdulva májusban, a Püspökladányban szervezett Workingtestre „M” osztályba neveztem, amit nagyon nagy büszkeségünkre sikerült megnyerni, 58/60 pontos teljesítménnyel.
Ekkor már személyesen ismertem Kökény Ritát, aki megkeresett, hogy tartalék versenyzőként lenne-e kedvem indulni a németországi Schloss Moyland-ban megrendezésre nemzetközi csapatversenyen, az International Workingtest-en. A csapat többi tagja Kökény Rita, Lakos Zsuzsi és Eszli Laci voltak. Természetesen nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, és boldogan elfogadtam azt.
Két hónapos intenzív trénig és felkészülés után elindultunk Németországba. Sajnos Eszli Laci Rézi kutyája a hosszú utazás alatt lesérült, emiatt Laci nem látta biztosítottnak kutyájával a két napos versenyen való helytállást, így Trixie-vel mi léptünk a helyükre.
Nem örültem ennek, hiszen Rézi a maga közel 6 évével sokkal képzettebb és tapasztaltabb, mint az én 2 éves kiskutyám. Biztosabbnak éreztem volna Laci és Rézi részvételével a csapat jó teljesítését - viszont ha már így alakult, ettől kezdve egyetlen dolog számított, hogy minél jobb teljesítménnyel helytálljunk a csapatban.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy – bár sajnos az egyik feladatnál 0 pontot kaptunk - 75% százalékos egyéni teljesítményünkkel hozzájárulhattunk a magyar csapat sikeréhez, amely a neves nemzetközi mezőnyben 30 csapat közül az előkelő 4. helyen végzett.
A Workingtest-en való indulás ma már természetes számunkra, igaz, a nyelvtudás hiánya nagyban hátráltat bennünket, ezért ezúton mondok köszönetet mindazoknak, akiknek segítségével ott lehetünk a külföldi versenyeken, és segédkeznek a feladatok fordításában.
Trixie kutyám most már 7 éves, és küllemét, színét, vérvonalát meghazudtoló módon szerepel versenyeken, vadászatokon.
A „hozzáértők” első, előítélettel gazdag reakciója alapján ma már Trixie „csak” egy családi kutya lenne…
Talán a sok elutasítás hatására, talán a kutya apportszeretete miatt, de nagyon örülök annak, hogy nem hagytam magam eltántorítani a kutyaképzéstől - hiszen minden eddigi tapasztalatot megcáfolva, Trixie sikeresen megállja a helyét a munka világában.
Köszönettel tartozom mindenkinek, akik segítettek eljutni idáig, akik hittek bennünk és abban, hogy ezek az eredmények Trixie-nek és nekem sikerülhetnek